Néhanapján (?) előfordul, hogy úgy kelek fel reggel, semmi sem érdekel: ma káosznapot tartok.
Pedig egyáltalán nem szeretem a káoszt magam körül, sőt, az asztalról például – mások számára – idegesítő módon felcsipegetem a morzsákat reggeli közben. Így az én mutatóujjam a morzsafelcsipegető ujjam is egyben.
Sőt. Imádom, ha minden párhuzamosan áll egy asztalon. A könyv lehetőleg legyen párhuzamos a tollal, ahogyan a kés a kanállal, és persze mindezek szintén párhuzamosak az asztal szélével, és akkor én is megnyugszom.
Azért nem kell tőlem megijedni, a szó szoros értelmében egyáltalán nem vagyok tisztaság- és rendmániás, egyszerűen szeretem, ha nagyjából rend van, azaz lehessen lépni a szobában. És persze ha a fenti rigolyáim is kiélhetem, minden párhuzamos és morzsamentes, és – majd elfelejtettem – sehol egy szösz, főleg sötét színű ruhán, akkor minden kerek! 🙂
Na de ahhoz, hogy gyermek mellett ne legyen káosz a lakásban, ahhoz azért tenni kell! Előfordul, hogy nagyon is sokat, ami már olykor-olykor meghaladja a képességeimet.
Legalábbis egy olyan gyermek mellett már nem őrződik meg néhány óránál tovább a rend, akit ha leteszel a szoba közepére, nem fog ott ülni csöndben még fél óra múlva is, hanem
Egy szó mint száz, nem napi 5 perc a takarítás. Úgy érzem, a lelki egyensúlyra semmi esélyem, ha nincs körülöttem – legalább látszólag – rend és tisztaság. Ami viszont fájó pont, hogy ezért tenni is kell, nem elég sajnos a varázspálca. Pedig de jó lenne!
És néhanapján, amikor besokallok az örökös felmosástól, porszívózásról, morzsaszedegetéstől és pakolászástól, akkor elhatározom: káosznapot tartok!
Ma nem fogok takarítani, felmosni, bármi lehet a padlón, akár háromnapos csótánytetem is. Na jó, azért az nem. És olyankor nem is főzök, sőt, a játékokat sem biztos, hogy van kedvem visszadobálni a piros pöttyös játékos dobozkába. Olyankor csak ülök a kupac közepén és sopánkodok, hogy mihez is kéne kezdenem. Mert kellene ugyebár mosogatni, felmosni, porszívózni, pakolni, főzni valamit, lemenni a játszótérre Szofikámmal, majd elaltatni. Mindemellett blogot írni… És olyan jó lenne mozogni is végre! Ajjaj, ez rengeteg egy napra. Ha túl soknak tűnik, akkor jön az a gondolat, hogy mára felejtsük el! Ehhez az kell, hogy ne is legyünk otthon, és ne is lássuk, ahogy a lakás fölött átveszi a káosz az uralmat. Délelőtt útnak indulunk, és valamikor 4-5 óra múlva hazatérünk. Mindketten pihenünk, mozgunk, játszunk, sétálunk, eközben a házimunka is pihen, nincs otthon senki, aki elvégezze. Majd holnap. Előfordul, hogy nehéz ezt a megoldást választanom, de legalább ilyen nehéz minden egyes nap mindent a helyére tenni. Tehát még ha nehezen is, de megtanultam:
lehet néha kivételt tenni, a szaladó lakás elől elszaladni!
Jót tehetünk magunknak, és a kicsinknek is, ha néha kimondjuk: ma káosznapot tartok, és persze így is cselekszünk!
És hogy mégis mit csinálunk fél napig távol az otthontól, azt hamarosan elárulom!