„Fáradt vagyok”-szólt a férjem, s én gondoltam, „jaj nekem”! Akár ez is lehetett volna a bejegyzés címe.
Kicsi lányunk korán reggel riadót fúj, s kezdetét veszi egy újabb hétköznap. Azonnal az órára meredek, az angyali kis gyűrött pofija után ez a második dolog, amit hajnalok hajnalán megpillantok.
Bizony, a falióra. És nem a mobiltelefon után téved a kezem! Mert már nem az éjjeliszekrényen pihen: felkerült a komódra, egy olyan helyre, amit nem érnek el a kis kezek. Mert ezek a kis kezek egy szempillantás alatt készítettek már videót, küldtek Facebook-üzenetet valami mágikus nyelven, amit csak a feladó érthet. Ez a veszély minden pillanatban fenyeget, akár kora reggel is, így jobbnak láttam, ha az éjjeliszekrényen csak a vízzel teletöltött cumisüveg pihen.
Tehát az órára meredek. Szokás szerint még reggel 6 sincs, és egészen délután negyed 5-ig kell egyetlen felnőttként állnom a sarat a kis főnök mellett. Ez minden anyukának ismerős! Csak mindenütt más és más a napi ritmus, máskor indul és végződik a nap.
„Anya, anyaa, anyaaa, víz, víz! Köhh… víz, víz!”-szegezi Szofika a tekintetét a cumisüveg felé.
Ez az első mondat minden reggel. Néhány perccel később már rohan a konyha felé, és nyújtózkodik az etetőszék irányába, szintén „Anya, anyaa, anyaaa…”-felkiáltással. Kezdődik a reggeli. Aztán jönnek a feladatok sorba: főzés, játszóterezés, mosogatás, alvásidőben blogozás, takarítás. Ha esetleg jut idő egy kis mozgásra, akkor imádkozom, hogy végigcsinálhassam a kick-box edzést Norbival vagy az iron boxot Rezsővel, ha már nekiduráltam magam. Hát, mit is mondjak, etéren vannak időnként hosszabb szünetek, mert sehogy sem tudom utolérni magam, de olyankor játszótér helyett lejárjuk a lábunkat, a kis manó egy-két kilométer után babakocsiba kerül, én meg maratonozok, míg alszik. És egy kis feszültködés, izgalom azért, hogy ne legyen nyűgös napja, minél többet kipipálhassak a teendőkből, semmit ne kelljen félbeszakítani, mert arra allergiás vagyok. (Nem elég nekem az ételallergia, még ez is…) Persze tudom, hogy nem kellene, nem illik, és nem anyukás ez a hozzáállás, meg legyek nyugodt, hiszen minek izgatom fel magam, ha itthon vagyok… de most hazudjak?
Szofika jóllakottan és vidáman
Nyilván azt szeretem, amit egyébként mindenki: ha a gyerkőc nyugodt, és szépen folydogál a nap az általam eltervezett kis medrében. Kipihenten ébred, majd az egész délelőttös levegőzés során kifárad az önfeledt játékban, és nagyokat nevet közben. Már az előző nap megfőztem 2 napra, szóval kaja sem kell, szép csendben alszik két órát, miközben én írok egy ütős blogbejegyzést. Felébred, sétálunk egyet, majd apa megérkezik. Én pedig kiegyensúlyozott, kipihent és boldog vagyok, ebben az idilli állapotban ugrok a nyakába. És neki sem volt kivételesen olyan nehéz napja, ledobja a cuccot, és már veszi is a nyakába Szofikát, hogy vidáman rajcsúrozzon vele fel-alá a lakásban. Ilyen egy mintanap, és tényleg madarat lehet velem fogatni, ha néha így alakul. De sajnos sokszor nem ilyen egyszerű.
Szofika dühösen
Ha épp főzős nap következik, és a padló csúszik a zakuszkától és a lágy tojástól, a szőnyeg pedig telis-tele van pukimorzsákkal (puki néven ebben a kontextusban a puffasztott kukoricára gondolok)… És azt a fránya kaját, amit főzök, le is szeretném fotózni néhányszor a másik blogomra, de valamiért a fényviszonyok is rettenetesek ma. Akárhogy is húzgálom a függönyt! Majd elfelejtettem, egy terítőt is ki kell vasalnom, mert mindegyik totál gyűrött, ez persze a fotóhoz kell, eszem ágában sincs használni; de ordít a gyermek közben, hogy éhes. És a kaja még forró, de nem akarom rágcsával tömni, amíg hűl a kajaköltemény, mert csak két perc. Na jó, adok egy pukit a szájába, hogy elhallgasson. Persze nem színeset, ami tele van cukorral, hanem hagyományos, natúr változatot.
Jaj, már délután fél kettő, és még nem voltunk a játszótéren, de rengeteg a mosogatnivaló is, és már megint nem tudtam nappal blogozni. És akkor még edzésről ne is beszéljünk! Ma legalábbis tegyük félre… megint. A gyerkőcöt a vállamra veszem, jó esetben tíz percen belül feladja, ha már nagyon nyűgös. Ha mégsem, akkor lemegyünk sétálni, és álomba tologatom. Hazaérve épphogy elmosogatok, felmosok, és letusolok – mert már most beleizzadtam a napba -, nekidurálom magam az írásnak, a tizedik sornál pedig felébred.
„Anya, anyaa, anyaaa, víz, víz! Köhh… víz, víz!”-hangzik az ismerősen csengő mondat.
Háromnegyed négy, apa ír Facebookon: „Fáradt vagyok”. Ilyenkor hirtelen összetörik bennem egy világ. Mert én is hihetetlenül fáradt vagyok! És tudom, hogy ez mit jelent: a legkevésbé sem vágyik most arra az én szerelmem, hogy hulla fáradtan és izzadtan keringőzzön a kislányával a szoba közepén. Pihenni szeretne. És én egész nap az órát bámultam, mikor jön a „megváltás” Apa személyében, és mikor lehetek végre egyedül egy kicsit!
Hát igen, mintha az apa lenne a “Messiás” a családban, legalábbis a kisgyermekes családokban. De mintha ezzel a “Fáradt vagyok”-üzenettel előkészítené a terepet: nehéz napja volt, szeretné, ha ehhez mérten fogadnánk, és nem akasztanám abban a pillanatban Szofikát a nyakába, amikor még be sem lépett az ajtón. Megértem őt is, de megértem magamat is. Ez sokak számára ismerős szituáció. Aztán mégis megoldjuk általában valahogy, hogy mindenkinek jó, vagy éppen rossz legyen! 🙂 Vagy együtt szenvedünk, vagy éppen váltott őrködésbe kezdünk ezeken az elcsigázott, nyűgös napokon…
Négy óra. Már nem kezdek bele semmibe, maximum egy fogmosásba, vagy a játékok belehajigálásába a játékos dobozkába.
Négy óra múlt tizenöt perccel, apa fáradtan beesik az ajtón, mindenki nyafog, de a szívünk mélyén megértjük egymást! 🙂 Majd holnap talán kevésbé leszünk elgyötörve… Annyi biztos, hogy holnap nem kell főznöm, így a délelőttöt azonnal játszótérrel kezdjük, tehát a mainál már csakis szebb napunk lehet! 🙂
Kommentek
Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be: