Gluténnal akart lekenyerezni a polgármesterjelölt embere

Érdemes ezt a kis szösszenetet végigolvasni! A végén lévő beszélgetés hallatán talán kinyílnak a bicskák néhány zsebben, de inkább ne nyíljanak, csak nevessünk egy jót! Szükséges viszont a bevezetés, hogy ismerd meg a beszélgetés körülményeit! 🙂 Nem az a célom, hogy bárkit is lejárassak, távol áll tőlem az ilyesmi, és remélhetőleg nem lehet ráismerni a szereplőkre. Csupán egy széles mosolyt szeretnék varázsolni az arcokra, és nevetni tessék, ne háborogni! 🙂 Azért egy „kicsit” megbotránkozni, azt lehet! Tény, hogy nem lehet az ember polihisztor, de ha valamivel nagyon nincs tisztában, akkor ne mutassa az ellenkezőjét; jobban jár, ha ezt inkább – még ha pironkodva is – bevallja!

A történet nem kitaláció, hanem valós, ráadásul nagyon friss eseményen alapszik. Ugyanis a napokban egy napsütéses délelőttön hívott egy számomra ismeretlen telefonszám. Az ilyet nem szeretem, bár kijelezte a készülék a számot, de elképzelésem sem volt, honnan érkezik a hívás. Mégis csak felvettem, és  – mint kiderült – a helyi önkéntes egyesület egyik szócsöve volt a vonal másik végén.

Annyit kell tudni a történethez, hogy ennek az egyesületnek az alapítója nem egy alkalommal volt már polgármesterjelölt, de nem csak a politikai életben van jelen, hanem igencsak szerteágazó a munkássága: többek között közhasznú alapítványt hozott létre. Ezért én nagyra becsülöm, és ha lenne, akkor emelném kalapom. Viszont az önkéntesei valamiért kissé erőszakos módon próbálják az emberre sózni az ingyen portékát…

A vonal végén az úr ez alkalommal is örömmel jelezte, hogy összeállították a szárazáru csomagot, amelyben található liszt, tészta, só, cukor. Nyilván nem kérdeztem vissza, hogy van-e gluténmentes változat. A kérdése az volt, hogy mikor hozhatják?

Hú… hirtelen igencsak meglepett a dolog, köpni-nyelni is nehezen tudtam, mert az utóbbi egy-két évben nem volt részükről ilyen jellegű megkeresés. Méghozzá azért nem, mert udvariasan jeleztem feléjük több alkalommal, hogy méltányolom a kedvességüket és a munkájukat, de lemondanék a csomagunkról a rászorulók javára. A válasz az volt, hogy a rászorulók is kapnak csomagot, ez viszont a lakókörzetben mindenkinek jár alanyi jogon. Próbáltam kibúvót keresni, de az illető annyira ragaszkodott hozzá, hogy átadják az ingyenes csomagot, hogy amikor már a harmadik időpontot ajánlotta, nem volt szívem azt mondani, hogy nem fogadom el. És nem azért, mert nem becsülöm a kicsit… Azzal az egy alkalommal fogadtuk el a kristálycukorból, olajból is lisztből álló küldeményt. Szép kezdeményezés, de ha egyszer valaki nem tart rá igényt, akkor szerintem jogában áll akár mindenféle kínos magyarázkodás nélkül lemondani róla. Hogy nekem miért nem kell ez az ajándék? Becsülöm, DE:

1. Sem a lisztüket, sem a tésztájukat nem igazán tudom hasznosítani. Gluténmentesen, tejmentesen és nikkelszegényen kell étkeznem, hogy ne éktelenkedjenek rajtam mindenütt véres vakarások, gyulladt ekcémás foltok, illetve rendben legyen az emésztésem. A napraforgóolaj megint csak egy olyan dolog, ami nem tesz jót a bőrömnek. A só pedig csak szimplán azért nem hoz lázba, mert egészségtudatos emberkeként Himalája sót használunk, és feltételezem, hogy nem ez szerepel a csomagban. (Talán erre valaki azt mondja, hogy drága, de: nem eszek édességet meg rengeteg mindent, amit más igen; és a 600 Ft-os Himalája sóm elég kb. 3 hónapra).               
2. Nem szeretem, ha valaki(k), valami miatt otthon kell maradni. Ilyenkor börtönkomplexusom van. Akár a postásra, futárra, vagy az akárkire kell várni, akiről nem lehet tudni, melyik percben is érkezik pontosan. Kicsi gyerkőccel ez a komplexusom csak erősödött. Nem tudhatom, mikor kell tisztába rakni, elaltatni, mikor fog sírni, mikor kell most azonnal lemennünk a friss levegőre, különben megőrülünk! És ha valaki mindeközben bármikor lecsaphat… Kész katasztrófaként élem meg! Komolyan stresszelek, ha valakire várni kell, és csak annyit tudok, hogy mondjuk délelőtt jön.
3. Nem szeretek tartozni! Sem pénzzel, sem hálával, sem támogatással. Szerintem ennyiből elég világos, hogy mire is gondolok! 

De akkor jöjjön a lényegi rész, hogyan is zajlott a mi kis beszélgetésünk!

Önkéntes: Jó napot kívánok! Megérkezett a szárazáru, összeállítottuk a csomagokat, van benne többek között tészta, liszt, só, cukor, olaj. A napokban megkeresnénk Önöket, melyik napon vihetjük a csomagot?

Én: ???

(Már kb. 2 éve nem tárgyalok velük ezügyben).

… Öö, hát az az igazság, hogy én már több alkalommal lemondtam a csomagunkat. Nagyon kedves, és köszönjük szépen, de nem szeretnék rá továbbra sem igényt tartani. Ráadásul tejallergiás és gluténérzékeny is vagyok, így nem is tudom hasznosítani, adják át másnak. És továbbra sem szeretném kérni!

Önkéntes (mély döbbenettel és némi zavartsággal a hangjában): Óhh… Glutén… Hú, akkor az mindenben van? A lisztben, tésztában, cukorban és sóban tudom, hogy van… És a répában is? Jaj, tényleg, a répában is van glutén! Hát persze. Nem baj, azért akkor ha lesz valami, akkor keresem!

Ezzel vége is lett a szívélyes beszélgetésnek. Igen szellemes kis monológot hallgathattam végig, az egyik énem úgy közbeszólt volna oktató jelleggel, de aztán mégis úgy döntöttem, hosszú távon jobban járok, ha nem ugatok bele ebbe a kis okosságba. Magyarázkodhattam volna, hogy de akkor miért nem kell a só, ha nincs is benne glutén, meg a jó kis napraforgóolajuk. Na de hogy jön a répához a glutén??  Esetleg a fruktózra gondolhatott?

És azért akkor, ha lesz valami, majd keres… Én meg jól elmentettem a számát, és majd nem leszek rá kíváncsi! 🙂

Ha tetszett, amit olvastál, kövess Facebookon, hogy ne maradj le a folytatásról! 🙂

Ha most kapcsolódtál be, érdemes a történet előzményeit is (korábbi bejegyzéseimet) elolvasnod!

Ha szívesen kipróbálnád további tejmentes receptjeimet, akkor kattints IDE!