Érdemes ezt a kis szösszenetet végigolvasni! A végén lévő beszélgetés hallatán talán kinyílnak a bicskák néhány zsebben, de inkább ne nyíljanak, csak nevessünk egy jót! Szükséges viszont a bevezetés, hogy ismerd meg a beszélgetés körülményeit! 🙂 Nem az a célom, hogy bárkit is lejárassak, távol áll tőlem az ilyesmi, és remélhetőleg nem lehet ráismerni a szereplőkre. Csupán egy széles mosolyt szeretnék varázsolni az arcokra, és nevetni tessék, ne háborogni! 🙂 Azért egy „kicsit” megbotránkozni, azt lehet! Tény, hogy nem lehet az ember polihisztor, de ha valamivel nagyon nincs tisztában, akkor ne mutassa az ellenkezőjét; jobban jár, ha ezt inkább – még ha pironkodva is – bevallja!
A történet nem kitaláció, hanem valós, ráadásul nagyon friss eseményen alapszik. Ugyanis a napokban egy napsütéses délelőttön hívott egy számomra ismeretlen telefonszám. Az ilyet nem szeretem, bár kijelezte a készülék a számot, de elképzelésem sem volt, honnan érkezik a hívás. Mégis csak felvettem, és – mint kiderült – a helyi önkéntes egyesület egyik szócsöve volt a vonal másik végén.
Annyit kell tudni a történethez, hogy ennek az egyesületnek az alapítója nem egy alkalommal volt már polgármesterjelölt, de nem csak a politikai életben van jelen, hanem igencsak szerteágazó a munkássága: többek között közhasznú alapítványt hozott létre. Ezért én nagyra becsülöm, és ha lenne, akkor emelném kalapom. Viszont az önkéntesei valamiért kissé erőszakos módon próbálják az emberre sózni az ingyen portékát…
A vonal végén az úr ez alkalommal is örömmel jelezte, hogy összeállították a szárazáru csomagot, amelyben található liszt, tészta, só, cukor. Nyilván nem kérdeztem vissza, hogy van-e gluténmentes változat. A kérdése az volt, hogy mikor hozhatják?
Hú… hirtelen igencsak meglepett a dolog, köpni-nyelni is nehezen tudtam, mert az utóbbi egy-két évben nem volt részükről ilyen jellegű megkeresés. Méghozzá azért nem, mert udvariasan jeleztem feléjük több alkalommal, hogy méltányolom a kedvességüket és a munkájukat, de lemondanék a csomagunkról a rászorulók javára. A válasz az volt, hogy a rászorulók is kapnak csomagot, ez viszont a lakókörzetben mindenkinek jár alanyi jogon. Próbáltam kibúvót keresni, de az illető annyira ragaszkodott hozzá, hogy átadják az ingyenes csomagot, hogy amikor már a harmadik időpontot ajánlotta, nem volt szívem azt mondani, hogy nem fogadom el. És nem azért, mert nem becsülöm a kicsit… Azzal az egy alkalommal fogadtuk el a kristálycukorból, olajból is lisztből álló küldeményt. Szép kezdeményezés, de ha egyszer valaki nem tart rá igényt, akkor szerintem jogában áll akár mindenféle kínos magyarázkodás nélkül lemondani róla. Hogy nekem miért nem kell ez az ajándék? Becsülöm, DE:
De akkor jöjjön a lényegi rész, hogyan is zajlott a mi kis beszélgetésünk!
Ezzel vége is lett a szívélyes beszélgetésnek. Igen szellemes kis monológot hallgathattam végig, az egyik énem úgy közbeszólt volna oktató jelleggel, de aztán mégis úgy döntöttem, hosszú távon jobban járok, ha nem ugatok bele ebbe a kis okosságba. Magyarázkodhattam volna, hogy de akkor miért nem kell a só, ha nincs is benne glutén, meg a jó kis napraforgóolajuk. Na de hogy jön a répához a glutén?? Esetleg a fruktózra gondolhatott?
És azért akkor, ha lesz valami, majd keres… Én meg jól elmentettem a számát, és majd nem leszek rá kíváncsi! 🙂