Azt is megértem, hogy gyermekemmel szinte egész nap ki sem mozdultunk. Pedig eseménydúsnak ígérkezett a nap! Mégsem történt velünk szinte az égvilágon semmi, de erről a semmiről azért tudnék írni! Fogok is.
A történethez elöljáróban annyit elmondanék, hogy azon a bizonyos hétvégén anyukámék voltak nálunk látogatóban, és eme vidám kis közös napon lementünk sétálni a közeli tóhoz. Én odaadtam neki a telefonom és a lakáskulcsom, hogy ne kelljen nekem is külön táskát cipelni. A lakáskulcsot sikeresen a táskájában felejtettem, azóta is kb. 140 kilométer távolságban van tőlem.
Amikor rádöbbentem, hogy nincs meg a kulcsom, szinte egy időben történt, hogy férjem a néhány napja rosszalkodó fürdőszobazárat próbálta megszerelni, de az a művelet közben menthetetlenül beragadt. Szerencsére egy félórányi izzasztó munkával sikerült valahogyan kinyitnia, viszont folyamatosan észben kellett tartanunk, hogy véletlenül se csukjuk be: se mi, se a szél, se a széllelbélelt csemeténk!
Kitámasztottuk ugyan, de épp csak résnyire, hiszen ha jobban nyitva hagyjuk, akkor be sem lehet jutni a kis panellakásba, mert elbarikádoznánk a vele szomszédos bejárati ajtót. Épp majális napja volt, amikor ez a két aggasztó felismerés próbálta kedvünket szegni az újszegedi Ligetben való sütkérezéstől. Azért nagy nehezen eme nyugtalanító tények ellenére is elindultunk. Volt több éves szünet óta részemről egy kis vattacukorevés, no meg kisvonatoztunk is!
Aznap este, a félnapos családi szórakozás után megbeszéltük, hogy a férjem itthon hagyja nekünk a kulcsot, mi délután 4 órára úgyis itthon leszünk, mire ő hazaér a munka végeztével. Mi minden nap kimegyünk levegőzni, legtöbbször délelőtt és délután is. Ráadásul a bölcsis beiratkozás is a héten esedékes. Utólag nagyon hálás vagyok, hogy ezt egész héten meg lehetett tenni, és nem csak azon a bizonyos keddi napon! 🙂
Délelőtt a szokásos módon indult a napunk, készültünk a délelőtti kiruccanásra. Peluscsere, reggeli, mosogatás, és időközben egy ismerős anyukával is megbeszéltük Facebookon, hogy találkozunk a közeli játszótéren, ha ők már úgyis itt vannak nem messze tőlünk. Sietve öltözködtünk, hogy még ott találjuk őket, és ígéretünkhöz híven, negyedórán belül odaérjünk. Igen ám, de a lakáskulcs nem volt a szokásos helyen, és máshol sem. Jaj, reggel én is megfeledkeztem róla, hogy emlékeztessen a férjem, ő pedig rutinszerűen magával vitte. Huh, nem volt könnyű hirtelenjében feldolgozni, hogy délután 4-ig maximum csak az ablakon távozhatunk. De ezt inkább kihagynánk, ugyanis a hatodik emeletről ez nem egykönnyen megoldható feladat úgy, hogy egészben megérkezzünk a játszótérre…
Jeleztünk ismerőseinknek, hogy a mai találkozást sajnos ki kell hagynunk, majd végigjátszottuk az összes létező játékot: labdáztunk, rajzoltunk, mesét olvastam, és kismotorra pattantunk a folyosón. Jelzem, alapanyag ezúttal természetesen nem volt, hogy esetleg hasznosan üssem el a tengernyi időmet és főzzek is valamit. Gondoltam rá, hogy lemegyünk a közeli boltba, de akkor jött a felismerés, hogy jaa, ahhoz sem ártana a kulcs…
Dél tájékán megcsörrent a kaputelefon. Nagy hévvel beleszóltam, a postás volt az, csomagot hozott. Ösztönösen beengedtem, majd azonnal jött a felismerés, hogy kulcs hiányában nem fogom tudni beengedni, tehát hiába leszek karnyújtásnyira a csomagomtól, zárt ajtón keresztül igencsak nehéz lenne átvenni. Ilyenkor igazán jól jönne némi szuperhősnői képesség! Így hát zárt ajtón keresztül kommunikáltunk, megosztottam vele napi kis történetünket, hogy véletlen se gondolja, hogy valami gonosz kis játszmát űzök vele. Megbeszéltük, hogy a küldeményt a közeli postán hagyja, majd elsétálunk érte… Altatásidő következett.
A megszokott délelőtti levegőzés hiányában kicsit nyögvenyelősebb volt a dolog a szokásosnál, de sikerült. Ezután vettem észre, hogy egy órával ezelőtt hívott valaki. Hosszas dilemmázás, tudakozóban való sikertelen kutakodás után rászántam magam, hogy visszahívom. Ugyan ki keresett? Nem vártam hívást, és ritka, hogy olyan szám jelenik meg a kijelzőn, ami nincs mentve a telefonkönyvembe. Egy idegennek tűnő hang szólt bele, majd közölte, hogy a Magyar Posta Futárszolgálat dolgozója. Jeleztem neki, hogy egy órája kerestem erről a számról, szinte azonnal rákérdezett: „Maga volt az, aki nem tudott beengedni?” Már nyilván tárgytalan volt a beszélgetés, másodjára is tisztáztuk, hogy majd mi magunk elmegyünk a csomagért. Szegényt biztosan lefárasztottuk az egyéni kis „szocproblémánkkal”! 🙂 Vagy ezen a ponton már joggal gondolhatta, hogy a bolondját járatom vele! A postás mindig kétszer csenget, hát ezúttal is így volt.
Délután már alig vártuk, hogy apa hazaérjen, és kiszabadulhassunk a négy fal fogságából! Ilyenkor tanulja meg az ember igazán értékelni az élet apró örömeit, például a napfényt és a kinti friss levegőt…