„Börtönéből szabadúlt sas lelkem”– csengett a fülembe a jól ismert Petőfi-sor, ráadásul valóban „az alföld tengersík vidékin” voltunk, amikor kicsi lányommal kiléptünk végre a fertőző osztály fogságából, s Apa karjaiba omolhattunk. Ebben a helyzetben a férjem tényleg egy igazi “Messiás” volt számunkra, soha jobban! (Egy kicsit azért minden nap “Messiás” ő nekünk, erről ITT írtam!)
Fáradtan lépkedtünk, s még fel sem fogtuk, milyen határtalan szabadságérzésnek és örömnek kellene úrrá lennie rajtunk! Persze ezek az érzések is jöttek, csak megelőzték őket a kifacsart test segélykiáltásai, hiszen csak azt akartuk, hogy beforduljunk végre a kis utcába, ahol az autónk parkolt, és most azonnal „kocsiba be, ablakot le”! Forróság, s rajtunk a hétvége kórházszaga, izzadtsága, minden gyötrelme, aztán egyszer csak jött az érzés: úristen, most komolyan hazamegyünk, és újra együtt vagyunk, mi hárman!
Kicsi lányom, aki szinte sosem volt még igazán beteg – leszámítva egy-két alkalmat, amikor benevezhettünk volna az orrszívóbajnokságra -, nagyrészt hősiesen tűrte ezeket a napokat (kivéve, amikor nem). Sajnos most őt is elérte a levegőben terjengő vírusos fertőzés, sürgősen infúziót kellett kapnia, hogy elkerülje a kiszáradást. Szerencsére viszonylag enyhébb lefolyású volt esetében a kórság, de én eleinte kissé bepánikoltam. Már szinte töröltem fejben az egy hét múlva esedékes balatoni nyaralást, és hosszú kínok, majd a fél nyarat átívelő lábadozás jelent meg lelki szemeim előtt. A gyermekorvos hamar lehűtött, és elűzte alaptalan rémképeimet. Sőt, szinte „felírta” a Balatont, csak nagyon gyorsan induljunk el a sürgősségire, hogy pikkpakk el is felejthessük ezt a szörnyűséget!
Így kerültünk lakhelyünktől kb. 120 kilométernyire egy kórház gyermekosztályára. Ugyanis épp a nagyszülőknél nyaraltunk kettesben egy hétig, míg apuka dolgozott. Sajnos így bő 2 nappal – adjunk hálát, hogy csak ennyivel – lerövidült a látogatásunk. Mivel a babával való kórházas „élmény” számomra teljesen új helyzet volt, gondoltam megosztom a nagy közönséggel, mire kell felkészülni hasonló esetben.
Tehát:
Mire készüljünk, ha kisgyermekünk kísérőjeként kórházi víkendezés elé nézünk- ráadásul fertőző betegség kíséretében?
(Figyelem! Nem garantálom, hogy az összes kórházban ugyanazokkal a körülményekkel, szokásokkal, illetve házirenddel kell számolni, hiszen saját tapasztalatok alapján íródott a bejegyzés. Mindenesetre támpontul szolgálhatnak a következő sorok, ha hasonlóban lesz részünk).
Forrás: pixabay.com
- Vigyél magaddal WC-papírt, mert egy kockányit sem fogsz a mosdóban találni! Talán szégyellnivaló, hogy ez meglepett, talán alapvető dolog, hogy toalettpapírt otthonról kell vinni, de én erre pont nem gondoltam. Később leesett, hogy a kis pakkom része volt, amikor szülni mentem – az evőeszközökkel együtt -, de azt akkor elmondta a védőnő, elmondták a szülésfelkészítőn, és már egy-két héttel az esemény előtt minden össze volt készítve. Most pedig nagyjából 20 perc alatt dobáltam össze a legfontosabbakat, egyszerűen kimaradt. Másnap anyukám meglepett egy gurigával, addig 5 kockányi papír kéztörlőt kellett beosztanom. Amit ugyebár le sem húzhatsz a WC-n, hiszen eldugul. Szóval kuka!
- Vigyél saját evőeszközt! A babának is, magadnak is! Ezt az előző pont kifejtése után nem részletezném. Szerencsémre tudtak szolgálni átmenetileg egy-egy eldobható műanyag kanállal.
- Készülj fel, hogy bármikor – kopogtatás és mindenféle előjel nélkül – „rátok törhetnek”. Nyilván nem merő szórakozásból teszik ezt, hiszen számos oka van: lázmérés, vizit, gyógyszer, reggeli, ebéd, vacsora, érdeklődés hogylét felől, felmosás, infúziós zacskó cseréje, kukászsák cseréje, a baba székletének ellenőrzése … stb. Tehát vigyázz, mennyire mozogsz otthonosan, lazán, esetleg alulöltözve. Bár a legkevesebb, hogy bármikor nyílhat az ajtó, nem mindegy?
Hiszen úgyis…
Forrás: flickr.com
- …Be vagytok kamerázva! Nagy Testvér mindent láthat! Persze ennek is megvan az oka, hiszen éjszaka sem áll meg az élet, és valóban nem árt, ha anya esetleg elszundít, akkor valaki néha rákukkant, hogy minden rendben van-e az infúzióval és a csemetéddel. Na, de azért ott a tudat! Nem mindegy, hogy jól megvakarod-e azt a szúnyogcsípést, pattanást vagy miegyebet a hátsódon, a belső combodon, vagy esetleg az utolsó pillanatban kicsit finomabbra veszed a mozdulatot. A nővérek maguk mondták, hogy javasolják a mellékhelyiségben történő öltözködést, hiszen a szoba be van kamerázva. Én azért rákérdeztem, mi az a pont, ahová a szobán belül adott esetben elmenekülhetek! 🙂
- Az étel nem finom, nem változatos. Enyhén szólva. Vigyél magaddal pótlást, jócskán! Jó, néha lehet kivétel, de nyilván akkor se várj éttermi színvonalat, bár való igaz, hogy nem szállodában vagy! Két-három nagy karéj kenyér – a másfél éves babának is -, mini margarin, ami természetesen fél szeletre elég, egy szelet másfél centi vastag nem valami bizalomgerjesztő felvágott.
![]()
- Ha ételallergiád vagy ételintoleranciád van, akkor jól vigyázz! Biztosítanak „mentes” menüt, bár oly módon, hogy gyermekem tejmentes menüjében díszelgett a kockasajt, nekem becsülettel puffasztott rizst hoztak – minden alkalommal -, a felvágottat viszont nem mertem megkóstolni (ezek után nem hiszem, hogy gondoltak rá: tejet tartalmazhat). Vigyél hazait, minket is az mentett meg!
- A kisgyermek nem teheti ki a lábát a szobából! Ez teljesen érthető: egy óvintézkedés, hiszen fertőző osztályról van szó. Rákérdeztem, akkor hogyan mehetnék el a mosdóba szükségleteim elvégzésére, sajnos csak az a megoldás maradt, hogy a gyereket a rácsos ágyba rakom. A kórházi fém rácsos ágy eléggé úgy fest, mint egy cella, amint beletettem szegényt, azonnal szívszaggató ordításba kezdett. Így szerintem érthető, hogy nem volt hobbim a WC-re járkálás a maga tragikumával… Alig vártam, hogy otthon rátelepedjek! 🙂
- El vagytok zárva a külvilágtól! Levegőt! Levegőzni sem igazán volt módunk, hiszen Szofika nem mehet ki, én meg ugyan hova is raknám, míg kiszellőztetem az agyam. Ezért mindenképp javaslom, hogy invitálj minden nap látogatót, ez idő alatt kicsit levegőzhetsz – míg ő a gyerkőcre vigyáz bent – és elvégezheted szükségleteid (zuhany, esetleg wc)!
- Viszonylag kevés ideig tartózkodhat bent látogató, és egyszerre egy személy lehet csak bent. A kórházban, ahol mi voltunk, délután 3-tól 5-ig lehetett minket látogatni, a megfelelő jelmezben (kék szatyormamusz, zöld békaruha). Ha hamarabb ér be a látogató személy, az ablakon keresztül kommunikálhattok, bár itt az ablak csak bukóra nyílt, tehát korlátozott a szolgáltatás. Fontos tudni, hogy több látogató esetén ezt a két órát be kell osztaniuk, egyszerre csak egy ember tartózkodhat bent veletek!
- Van házirend. Jelzem, én nem kaptam, ez valahogy kimaradt… Nem, dehogy azért szeretnék reklamálni, mert esetleg elemi elvárásokat nem tartok be egyébként is, ha „vendégségben” vagyok valahol. És azért sem, mert esténként álomba ringató olvasmány gyanánt a házirend pontjait szeretném újra és újra ízlelgetni. De azért könnyen lehetnek benne speciális kitételek, amire talán nem gondol az ember, sőt a legfontosabb: itt rögzítik milyen fontos esemény nagyjából milyen időpontban várható! A meg nem kapott – sőt, a szoba valamely pontján el sem rejtett – házirend hiányát akkor éreztem igazán, amikor várható hazajövetelünk napján feszülten vártuk, mikor lesz már végre vizit, hogy utána szinte azonnal elbúcsúzhassunk az épülettől. A nővérkék annyit mondtak, hogy 9 után várható. Már háromnegyed 10 volt, nagyjából összepakoltunk, mosdóba sem mertem menni, szinte vigyázban állva vártam a jó hírt. Még mindig semmi. Átkopogtam a szomszéd lányhoz – aki Hollandiából jött ide családot látogatni, és szintén kis Szofija volt -, hogy tud-e arról valamit, miért késlekednek. Ő jelezte, hogy hiszen a házirend szerint fél 11-kor esedékes a dolog. Ez megdöbbentett. Leginkább az, hogy nem is tudtam házirendről. Persze, gondolhattam volna a létezésére, de annyi minden másra gondol ilyenkor az ember, legkevésbé erre. Nagy csodálkozásomra meg is mutatta ezt, ő érkezésekor megkapta, én viszont nem. Hatalmas keresést rendeztem a szobában, minden fiókot kihúztam – semmi. A következő sokk az volt, hogy a szomszéd házirendje szerint délután fél 2 után szabadulhatunk, hiszen akkor lesz készen hivatalosan a zárójelentés. Jézusom, apa már itt kering a városban… Ezt nem SENKI nem mondta, annyi információm volt, hogy a reggel 9-es viziten dől el biztosra, hogy már mehetünk is isten hírével. (De Szofika biztató állapota miatt mindenki azt mondta, hogy nagy valószínűséggel nem kell tovább maradnunk). Tanulság: KÉRDEZZ MEG MINDENT! Kérj házirendet, a számodra fontos kérdéseket tedd fel többször több embernek, hogy biztosra mehess!
A nővérekkel, orvosokkal kapcsolatban szerencsére pozitív tapasztalataink voltak. Mindegyikük segítőkész, barátságos volt. Az mentett meg minket, hogy volt lehetőség együtt aludni a babámmal. Igaz, hogy kb. egy 1 méter széles ágyon, tehát részemről nem igazán volt alvás. De ebben a helyzetben ez volt a legkevesebb. Kicsi lányom az első egy-két órában megállíthatatlanul sírt – nem is akárhogy -, már elkezdtem nagyon kétségbeesni. Ha feküdt vagy ült, akkor csöpögött csak az infúzió, ha felálltam vele és „táncoltunk”, elhallgatott ugyan, viszont az infúzió is szünetelt. (Nem volt mód magasabbra állítani az állványt). Az első nagy küzdelmek után elfogadta a helyzetét az ölelésemben, nem is tudom, mi lett volna velünk, ha a rácsos ágyban kell végigcsinálnia az éjszakát. Hajnali 4-5 óra tájékán vette le róla a nővér az infúziót, ekkor hatalmas öröm tükröződött a kicsim arcán! Amikor megláttam ezt az angyali mosolyt, végre én is el tudtam szundítani egy kicsit.
A doktornő, aki hazatérésünk délelőttjén jött hozzánk vizitre, szintén nagyon kedves volt. Elrebegtem neki röviden történetünket, illetve hogy apuka mióta vár ránk, így megígérte, hogy kicsit hamarabb hazamehetünk, amint meglesz a zárójelentés. Előrébb kerültünk egy-két bajtárssal a sorban, így fél 1-kor szabadultunk!
Újra itthon, Szofikám, a kis hős gyógyultan és újra mosolyogva! Az öröm leírhatatlan… 🙂
Köszönjük, örülünk, hogy jól van! 🙂 Ilyet még nem is hallottam, én azt gondoltam, hogy távozáskor megkapja mindenki, de ezek szerint mégsem… Remélem, mihamarabb megérkezik!
Jó, hogy rendben van már a kicsi! Mi is kórházba kerültünk -mással és másutt-, majdnem egy hónapja és a zárójelentést még mindig nem kaptuk meg… elvileg postázzák… sok fontos lelet lenne benne, remélem, megkapjuk majd valóban.