Én vagyok a „tökös” csaj. Te milyen fejet vágsz, ha szembejön veled a pulcsid?

• Országh-Kiss Kata
• 2017. augusztus 14. hétfő

Többször elgondolkodtam, milyen érdekes jelenség, amikor egy vadidegen szembejön veled, és ugyanazt a ruhadarabot viselitek. Azt tapasztaltam, az emberek többsége igencsak falra mászik attól az érzéstől, ami eluralkodik rajta eme megdöbbentő pillanatban. Mintha azonosítanánk magunkat a pulcsinkkal, tudattalanul is jogot formálunk arra a bizonyos „modellre”, annak a

színnek,

mintának,

fazonnak és

anyagnak az egyvelege MI vagyunk, és

SENKI MÁS ne akarja megismételni megismételhetetlen egyediségünket!? Érthető. Vagy mégsem?

Biztosan lesarkítottam egy kicsit a dolgot, bár azt nem gondolom (?), hogy mindenki egytől egyig így érzi, de azért valljuk be, van benne némi igazság! Én azok közé tartozom, akik kicsit árnyaltabban szemlélik a nagy kérdést. Mielőtt megosztom veletek, mit gondolok, felvázolom, hogy gardróbomban milyen típusú holmik találhatóak!

 

a.  “Iszonyatosan egyedi”, összetéveszthetetlen stílusú darabok, amelyeket nem olyan helyen szerzek be, amiből van 42 egyforma a polcon (ez természetesen lehet akár egy turkáló is)! 🙂 A kedvencek legkedvencebbikei ide sorolandók, ez az a típusú szerelés, ami akár saját márkajelzésünk lehetne, tehát talán joggal vagyunk mufurcok, ha úgy érezzük, egyesek “hamisítják”.

b. Közepesen egyedi darabok, amelyek az előzőnél azért nagyobb eséllyel fordulhatnak elő a tömegben. Vannak olyan jegyei (akár szín, akár minta), amelyek szintén teljességgel MI vagyunk, viszont volt még belőle néhány a polcon… Tehát ha a kosárba kerül, vállalnunk kell a következményeket: nem ér felhúzni az orrunkat, ha szembejön a “hasonmásunk”. 

c. Átlagosnak mondható holmik, amelyekre viszont feltétlenül szükség van, a lentebb részletezett okokból.

A „c” típusú cuccokra azért van szükségem, mert ha egy “iszonyatosan egyedi” nadrág van rajtam óarany alapon püspöklila virágokkal, akkor iszonyatosan hülyén néz ki, ha a szintén hűdeegyedi, szivárványszínű mandalás pólómat veszem fel hozzá. Tehát a papagájt megszégyenítő nadrághoz inkább egy egyszínű póló dukál. Mondhatnátok, hogy ezek szerint én az egyedit a mintással azonosítom? Nem feltétlen, de valamiért nálam úgy alakult, hogy ezek a darabok egyszerre színesek, mintásak általában. Ha mégsem mintás, akkor viszont kell valami, ami kiemeli a tömegből: például egy formabontó fazon cikkcakkos dekoltázzsal.

Na, és akkor most elmondom, hogy milyen fejet vágok, amikor szembejön velem a pulcsim!

Nos, ez attól függ, hogy milyen típusú ruha van az illetőn.

• Ha mindkettőnkön “c” típusú, tehát mondjuk egy átlagos, de csinos fazonú, nem túl dekoltált, egyszínű, teljesen átlagos holmiról van szó, akkor rezzenéstelen arccal megyek tovább, és nem gondolok magamban semmi különösebbet.
• Ha közepesen egyedi darab van rajtunk, akkor már biztosan kisebb lesz egy pillanatra a távolság a hajkoronám töve és a szemöldököm között. Nem olyan borzasztó dolog ez azért, de előfordul. Ha jó benyomásom van az illetőről, akkor nem szenvedek a dolog miatt, ha viszont ellenszenves ember viseli az én „modellem”, akkor az valóban rosszul érint.
• Ha egy olyan darabról van szó, amellyel már-már megismételhetetlen önmagam azonosítom, akkor valami kis vegyes, de inkább pozitív érzés kerít hatalmába. Ha nagyon a szívemhez nőtt ez a darab, és úgy érzem, mintha valami avatárom lenne a ruhák világában, akkor megérint, ha valakinél megtaláltam az én pulcsim ikertesóját. Rögtön elgondolkodom: egy rokon lélekkel lenne dolgom? Ilyenkor mosolygok magamban. Ha viszont csalódnék ebben a – jó esetben – nőszemélyben, és úgy érzem, nem rokonszenves, akkor értetlenül, meghökkenve néznék magam elé… Bár bevallom, ilyen még nem fordult elő, semmi sem lehetetlen.

Azt viszont kifejezetten imádom, ha egy hozzám közelálló személlyel van egyforma ruhadarabunk! Mintha ezzel is kifejeznénk az összetartozásunkat. Ezért is vettünk a férjemmel nemrégiben egyforma nadrágot: világosbarna alapon kék pálmafák. Ez olyan “b” kategóriás, de azért kicsit remélem, nem jön velünk szembe még egy ilyen pár az utcán! 🙂

És hogy honnan jött a poszt címének első része?

Egy üzletben éppen akció volt, nekünk pedig pont nyári nadrágra lett volna szükségünk. Amikor ezzel szembesültem, igazából a kirakatból már rögtön kinéztem ezt a pálmafás darabot. Annyira megtetszett, hogy nem tudtam otthagyni. Csak éppen férfinadrág volt! Sebaj, elvittem a férjemnek, és választottam magamnak mellé egy átlagos, rövid farmernacit. Persze fájt a szívem az én pálmafásomért, a készleten lévő legkisebb férfi méretet fel is próbáltam. Az eladó lány jelezte, hogy hátul minden klappol – és tényleg nem rossz benne a hátsóm -, viszont elöl picit látszik, hogy kellene még oda valami, ami kitölti, hát… kicsit „tökös”. De csak egy picit, alig észrevehetően, egyébként egyáltalán nem vészes. Akkor elbúcsúztam ettől a darabtól, és a farmert választottam. Otthon viszont megszólalt bennem egy hang: nem hagyhatom ki ezt a lehetőséget, ráadásul végre valóra válhat régi álmunk, szívem csücskével egyforma ruhadarabot viselhetünk! Még aznap délután visszamentünk az üzletbe, és nem árválkodott ott tovább a másik pálmafás nadrág sem. A számunkra fontosabb eseményeket, napokat azóta is ebben a nadrágban töltjük (mármint külön-külön egy-egy nadrágban), és átjár minket az összetartozás érzése! 🙂 Talán ha csak nekem lennének pálmafáim, nem is lenne a dolog olyan érdekes… Így viszont mintha lenne egy közös kis szigetünk! És ezért az érzésért a legkevesebb, hogy bevállalom: 

Egy kicsit “tökös” csaj vagyok! 😀

Ha tetszett, amit olvastál, kövess Facebookon, hogy ne maradj le a folytatásról! 🙂

Ha most kapcsolódtál be, érdemes a történet előzményeit is (korábbi bejegyzéseimet) elolvasnod!

Ha szívesen kipróbálnád további tejmentes receptjeimet, akkor kattints IDE!