Mi lesz most? Egy új élet kezdetén vagyunk mindketten. A két éven át tartó kis közös burokból hirtelen egy teljesen más világba csöppenünk…
saját fotó
Hogy hogyan zajlottak ezidáig a mindennapjaink?
Mostanában a reggeleket mindig közös “svédasztalos” reggelivel kezdtük, csak mi ketten. No persze ne olyan kánaánt képzeljetek el, mint egy sokcsillagos hotelben, de azért megpakoltam a tálcát minden jóval, ami éppen akadt otthon. Miután kövérre ettük a bendőnket, jött az, hogy Szofim játékos önkívületben skandálta az “Anya, Babóca, Babóca!” vagy éppen “Anya, zene, anya, zene!” parancsokat. Igen, mostanában reggeli után rutinszerűen beizzítottam a Youtube-ot, hogy valamelyik kedvencével induljon a nap: megnéztünk egy-két részt a Bogyó és Babóca című meséből, és meghallgattuk a kedvenc dalát (jó ízlése van a kiscsajnak!): Valerie Dore Get Closer című számát, és természetesen féktelen riszálás is dukált mellé! 🙂
Amikor már jól kitomboltuk magunkat, újabb parancs érkezett: “Anya, anya, séta!” és “Anya, dzipdzó, dzipdzó!” A dzipdzó nálunk cipőt jelent, nem én tanítottam így, mielőtt bárki megkövezne. Ilyenkor általában kitör egy kisebb balhé, mivel én igyekszem az időjáráshoz méltó lábbelit szerkeszteni lánykám tappancsára, ő viszont a praktikum helyett inkább a dekoratív jelleget helyezi előtérbe. Pántos szandál kell neki hurrikánban is, mert cuki, margarétás, csillivilli, rózsaszín…
Tágabb környezetünk felfedezése jobb időben eltartott néhány óráig, de azért hidegebb időben is legalább egy órát voltunk házon kívül. Akár több kilométeres sétatúrára is kaphatóak vagyunk e bejegyzésem tanúsága szerint, de ahogy éppen tartja kedvünk. Sétatúra közben vagy után jött az igazi meglepetés, mégpedig az alvás ideje. Ez volt mindig is az igazi spontaneitás a napunkban, ugyanis sosem tudhattam, hogy épp melyik nap köszönt be ebben a tekintetben egy újabb korszak!
Volt olyan korszakunk, amikor egy órás volt, előfordult olyan is, amikor két órásra húzódott a szundiidő, az utóbbi 1-2 hónapban pedig inkább a 30-40 perc volt jellemző. Persze bármikor érhetnek (és értek is) kellemes és kellemetlen meglepetések… Ilyenkor azon sakkozhattam, hogy rittyentek-e gyorsan valamilyen étket, vagy inkább gyorsan lekörmölök egy bejegyzést. A délután képezte a “szabad programot”, amikor mindig valami mást csináltunk: legyen szó egy kis takarításáról, rendrakásról,bevásárlásról, játékról vagy ismét egy kis sétáról. Nos, ez csak egy nagyjábóli napirend, ha egyáltalán annak nevezhető, ugyanis az időpontok tekintetében sosem uralkodott nálunk valami katonás rend, inkább csak a megszokott történések egymásutániságában volt némi rendszer. Az utóbbi időben azért a svédasztal, Valerie Dore és sétatúra szentháromsága töretlenül része volt a mindennapjainknak.
Mi vár ránk ezután?
A fent említett és szeretett kis napirendünknek hamarosan csak a hétvégéken tudunk majd hódolni, hiszen bő két hét, és gyökeres változás fog bekövetkezni mindkettőnk életében. Már javában folyik a bölcsődébe való beszoktatás, nekem ezzel párhuzamosan pedig szoknom kell a gondolatot, hogy újult erővel visszatérek a munka világába. Napra pontosan egyszerre vágunk bele élesben az új világba (élesben, merthogy a bölcsibe már közösen belekóstoltunk), egy új közösség részesei leszünk, és gyökeresen megváltoznak a hétköznapjaink. Persze sokszor összeszorul a szívem, és mostanság még az eddiginél is többször ölelgetem az én kis pihepuha Minitarzanomat, és rebegem tengerkék szemeiben elveszve: szeretlek! Éjszakánként próbálom minél tovább fenntartani a kis kifli-nagy kifli pózt picimmel, miközben magamba szívom azt az édes illatot, a szőke kis hajkoronába fúrva a fejem. Mielőtt még elpityerednék, arra gondolok, (majdnem) minden fejben dől el! Beszokik, megszokja, megszereti – megszokom. Minden rendben lesz, nem olyan fából faragtak minket, hogy ne lenne rendben. A bölcsőde légköre megnyugtatott, úgy érzem, a gondozónők szívébe már belopta magát kis csemetém. Nincs és nem lesz semmi tragédia. De… nehéz az elengedés.
Kommentek
Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be: